slow life meg ilyenek

keresem a kézzel fogható kapcsolatot egy lassúbb élet és a lehetséges, bolygószintű változások között

slow life 

egy pár éve kezdtem el meditációt tanulni és gyakorolni is. akkoriban  - hogy is mondjam - “az életkedv nem annyira volt erős oldalam”, hogy stílusosan a legutóbbi közös könyvünk, az utas és holdvilág főshősének a szavait idézzem szerb antal tollából. (mihály csupa ilyen erős dolgot mond a könyvben, abszolút olvasásra javasolt tartalom).

nyomtam a mókuskereket 0-24-ben robotpilóta üzemmódban. többnyire mindig irritált voltam, egyetlen éjszakát sem tudtam végigaludni, félálomban jöttek a rettentően nyomasztó képek (le sem írom őket, mert annyira félelmetesek, hogy a végén még valóra válnak). kb. mindenhol kóborolt a fájdalom a testemben, és minden egyes nappal csak nőtt bennem a szorongás. 

anélkül, hogy ennek egyéként különösösebben tudatában lettem volna, bár azt éreztem, hogy valami nem jó. kerestem mindenféle lehetőséget, ahol kiereszthetném a gőzt a szelepekből. oltári nagy szerencse, hogy nem vagyok hajlamos a függőségekre, nem kezdtem el inni, cigizni, drogozni és szerencsére a bánatevés is nagyon távol áll tőlem. és az is oltári nagy szerencse, hogy az algoritmusok manapság már gondolatolvasók is, mert szembejött egy hírlevél, amely sorolta a sok-sok jellemzőjét nyomorult kis életemnek.

a végén az volt a call-to-action, hogyha magadra ismersz, akkor jelentkezz. nagyon megörültem, egyrészt annak, hogy a problémáim semmiféleképpen nem különlegesek abban az értelemben, hogy több száz, ezer, millió ember tolja még így a robotpilótát nap, mint nap. másrészt az is nagyon kecsegtető volt, hogy akkor most találtam valamit, ami majd talán hoz valami megoldást. 

így kerültem krajcsó nelli mbsr alapú meditációs kurzusára, ami egy teljesen új alapra helyezte a testemmel és az elmémmel való kapcsolatomat. nem írom le nagyon hosszan, hogy mi minden történt ott és azóta velem, de egészen biztosan megtanultam magammal együtt lenni - szomorúságban, haragban, szégyenben, örömben, fájdalomban és még sorolhatnám. megtanultam figyelni a testem jelzéseire, megtanultam, hogy mi minden rejtőzhet egy-egy rossz érzés mögött, milyen rejtett vágyakból, fantáziákból táplálkoznak teljesen hétköznapi szintű cselekedeteink. ez egy ilyen igazi szembenézés volt a legsötétebb, leggyarlóbb oldalammal is. 

amíg megy a robotpilótánk, addig nem is gondolnánk, hogy mennyi-mennyi stresszünk származik abból, ha nem vagyunk a jelenben - hanem mondjuk rágódunk múlton, vagy kedvünkre fantáziálunk a jövőn vagy egy lehetséges másik életen. amellett, hogy ez egyébként nekünk és a környezetünk sem jó, egy csomó olyan ingert és pótcselekvést is vált ki belőlünk, amivel a stresszünket és az azzal kapcsolatos rossz érzéseinket próbáljuk tompítani.

vásárlás. evés. utazás. 

nagyobb kocsi. nagyobb lakás. még egy cipő. 

berlini koncertke szombat este, mert olyan olcsó a jegy a fapadoson. 

újabb iphone.

fast fashion. fast food. fast relations. csak, hogy a legnagyobb közhelyeket puffogtassam itten. 

egy ideje foglalkoztat az engem nagyon, hogy vajon mi lenne velünk emberekkel, társadalmakkal, bolygóval, erdőkkel, állatokkal - ha valahogy makroszinten behúznánk a féket és kicsit vissza tudnánk fogni ezt a gyors életet. tudunk-e olyan rendszereket, struktúrákat építeni magunk köré, rendszerszinten, amelyek ezt a lassulást támogatják több oldalról és több szinten. (nyilván léteznek egyéni megoldások, ki lehet vonulni a társadalomból egy jurtába, de köszi szépen, én szeretem a barátaimat, szeretek emberek között lenni és egyáltalán nem hinném, hogy olyan kurva nagy kedvem lenne felkelni a disznókhoz minden reggel. ezzel csak arra célzok, hogy nem mindenkinek való ám ez kivonulás és persze minden tiszteletem azoké, akik bírják ezt csinálni - mondjuk egy kommunában tökre élnék, vagy egy faluban, ahol ismerem az embereket és ők is ismernek engem. na, de elkalandoztam) 

nagyon érdekelne, hogy egy ilyen rendszerszintű lassítás, milyen hatással lenne a lelki állapotunkra, mentális egészségünkre, kapcsolatainkra, döntéseinkre és vajon a sok-sok apró, mikroszintű, tudatosabb döntés és élet kumulált eredménye, milyen hatással lenne visszafelé a rendszerekre. mondjuk a természetre. vagy a társadalomra. nem vagyok közgazdász, meg tudós sem, szóval lehet, hogy eleve tök hülyeség és aktív fantáziatevékenység az egész felvetés, de esküszöm, nekem ez rendesen leköti a kíváncsiságomat. 

mindenesetre abban biztos vagyok, hogy jól kell lennünk és jól kell jelen lennünk, hogy jól tudjuk működtetni a rendszereinket. 

being slow 

tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor először elkezdtem erről az egész slow life dologról gondolkozni a fenntarthatóság vonatkozásában is. egy élelmiszeripari konferencián ültem pár évvel ezelőtt, ahol az egyik globális élelmiszergyártó vállalat hazai képviselője az éppen akkor piacra dobott, egészségesnek vélt (aka nem UPF vagyis többszörösen feldolgozott) kész- és félkész ételeikről mesélt. a kontextus az kb. az volt, hogy ezek a termékek mennyire jól beleillenek már a felgyorsult életünkbe,

mert a háziasszony csak beugrik a boltba hazafelé egy ilyenért és már kész is az egészséges vacsora, nem kell baszakodni a főzéssel meg ilyenek.

és ez egy ilyen nagyon fenntartható lépésnek volt eladva, a termékösszetevők és azok származási helyeik felől közelítve és valószínűleg, a cherry-picking logika mentén meg is állta a helyét egy adott megközelítésben. de az a baj az ilyen cherry-picking jellegű megközelítésekkel, hogy mindig csak egy adott jellemzőre, tulajdonságra, irányra koncentrálnak, esélyt sem adva egy olyan hozzáállásra, amely a rendszer összes többi elemét, szereplőjét, struktúráját és az azok közötti kölcsönhatásokat is figyelembe veszi. 

szóval ültem ezen a konferencián és amikor volt végre lehetőség felszólalni, akkor kértem egy mikrofont és megkérdeztem, hogy azon vajon gondolkoztak-e már a globális döntéshozók, hogy milyen hatása lenne annak, ha nem a termékeket passzítanánk a felgyorsult, gpd termelésre fókuszáló életünkhöz, hanem az életünket próbálnánk egy picit lelassítani. egy ilyen nagy globális vállalat életében biztosan láthatóvá válna például a négynapos munkahét hatása, aminek következtében lenne ideje az embernek jó minőségtű ételeket főzni a gyerekeinknek. vagy lenne több időnk pihenésre, sportolásra, arra, hogy barátainkkal, családtagjainkkal legyünk. (már akinek ez fontos) 

(a globális szó számomra itt most azért jelentős, mert ez a vállalat a világ minden pontján jelen van, és a legfrissebb fenntarthatósági jelentésükben azt írják, hogy 270 000 alkalmazottjuk van világszerte. ez azoknak az embereknek a száma, akikre közvetlenül, a hét minden napján napi 8 órában tudnak hatással lenni, és akkor még nem beszéltünk azokról az emberekről, akik a teljes értékláncuk mentén upstream is és downstream is közvetve megjelennek. illetve ott vannak még ennek a 270 000 embernek a családtagjai, barátai, szomszédai is. ó, édes istenem, bárcsak értenék a számokhoz, és ide tudnék most írni egy mágikus adatot, hogy akkor ez az egy vállalat összesen hány emberre van/lenne potenciálisan hatással). 

slow food, slow life, slow coffee

az egész slow life mozgalom egyébként a slow food-dal indult. egy, a meki elleni helyi tüntetés volt a gyújtópontja 1986-ban rómában. carlo petrini olasz aktivista és újságíró totál kiakadt arra, hogy a spanyol lépcsőnél nyílt egy gyorsétterem, amelyben egyértelmű fenyegetést látott a történelmileg és kulturálisan is oly gazdag olasz gasztronómiára. hamar világszintű mozgalommá vált az egész és átterjedt az élet más területeire is. így beszélünk slow life-ról is. ez egy olyan tudatosabb és fenntarthatóbb életet is jelent egyben, amelyben van időnk önreflexióra, nem hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk az állandó rohanás, kevésbé fókuszálunk a birtoklásra, tulajdonlásra és létezésünkben a jelenre koncentrálunk. 

a specialty kávézók - mint amilyen a fabrik is - világához amúgy nagyon is közel áll ez a dolog. itt azért megbecsüljük az őrlőkbe érkező kávét és mindazt a hosszú utat, amit a kávé a farmtól a visegrádi utcáig bejár. a kávén túl azonban ezek a helyek terei is az elmélyülésnek, és a társas kapcsolódásoknak, ami nagyon is  összhangban van egy  lassúbb tempójú élettel. 

slow work

ha már fentebb említettem a négynapos munkahetet, megnéztem egy pár, ezzel kapcsolatos kutatást, amik egyelőre nem lepték el az internetet. mindenesetre találtam egy angol környezetvédelmi tanácsadó céget, ami a négy napos munkahét hatását fenntarthatósági oldalról is vizsgálta - de ez is inkább csak a közvetlen hatásokkal foglalkozik. gondolom, ahhoz, hogy erről értelmesen lehessen bármi kézzel fogható dolgot mondani, több évnyi, folyamatos kvalitatív és kvantitatív kutatásra lenne szükség, hiszen itt alapvető emberi, társadalmi, gazdasági viselkedések megváltoztatásáról beszélünk. arra hivatkoztak azonban a kutatásban, hogy pilotban résztvevő angol vállalkozásoknál 10 százalékkal csökkent a munkába járásra fordított idő - de arról már nem volt szó, hogy ezzel a felszabadult idővel mit kezdtek az emberek. (én mondjuk, ha itthonról dolgozom, mindig elmegyek reggel futni, amitől sokkal kedvesebb leszek és kedvesen sokkal több kedvem van mindenhez is - legyen szó főzésről, bevásárlásról, gyerekekkel töltött minőségi időről). 

slow film

mennyiféle iránya lehetséges ennek az egész slow mozgalomnak egyébként. a héten úgy adódott, hogy több év kihagyás után kétszer is eljutottam moziba. ráadásul a puskinba, ahol még sosem jártam korábban. 

szerdán wes anderson wim wenders tökéletes napok című remekművét néztem meg (végre!!!!) és már csak a tempója miatt is nagyon különleges élmény volt. ahhoz képest, amiket mostanában látunk a streaming platformokon, youtube-on, tiktokon (mondjuk ilyenem nincs), semmi különös nem történik benne azonkívül, hogy egy szomorúképű hapsi a faszábbnál-faszább tokiói wc-ket tisztítja a világ legnagyobb alázatával és gondosságával. (bocs, nem vagyok filmkritikus sem). mostanában több olyan könyvet is olvastam, amelyek forgatókönyvszerűen vannak megírva, extra rövid fejezetekkel, bele-bele kapva a történet különböző szálaiba, a karakterek életébe egy másodpercnyi pihenést sem adva az agynak, felüdülés volt ez a két óra.

a másik film kedvenc jón kalmanunk könyvéből készült és ugyanaz a címe, mint a könyvnek és a magyar szövegét patat bence írta. ez azért volt nagy élmény, mert én még sosem voltam izlandon és nagyon jó volt látni ezt a falut, ami otthont adott ennek a történetnek és nagyon bírtam a színészeket is. nagyon örültem, hogy a könyvtől eltérően nem az autóbalesettel zárult a történet, hanem elisabet éttermének a megnyitó vacsorájával, ahol természetesen az összes fontos szereplő ott volt. jón kalman is. volt egy jelenet a végén, amikor felállt az asztronómus, megkocogtatta a poharát, és megígérte, hogy most nem fog hasznos dolgokról mesélni. de helyette elmesélte, hogy bármeddig is vizsgálhatjuk az univerzumot és a csillagokat, de az van, hogy az élet itt és most történik. persze ezt sokkal szebben mesélte el, de tele lett a szívem és kár, hogy olyan sokan voltak körülöttem, mert nagyon szerettem volna sírni, annyira régen láttam ilyen szépet utoljára. nézzétek meg mindenképpen. 

viszlát!

holnap krajcsó nellivel veszünk fel végre valahára erről az egészről, mindfullnessről, lassúbb életről egy új podcast epizódot. ha van bármi, amit megkérdeznél, ne habozz írni akár itt, hagyj kommentet vagy küldj egy emailt.

komorebi: the Japanese word for the shimmering of light and shadows that is created by leaves swaying in the wind. It only exists once, at that very moment.