A legtöbb Amerikában turistáskodó ember alapvetően az ország két szélére koncentrál. Van a keleti part, az elképesztő metropoliszaival - New York, Boston, Washington - és van a nyugati part, a szintén elképesztő metropoliszaival. A nyugati partra látogatók gyönyörködhetnek még a csodás óceánpartban San Diegotól Seattle-ig és az ezeknél is csodálatosabb nemzeti parkokban. Aztán persze ott van még Florida is, a déli csücsökben, de hogy mi minden rejlik ennek a csodás képzeletbeli háromszögnek a belsejében, annak felfedezésére szerintem kevesebben vállalkoznak.
Nekem ezen a nyáron semmi sem úgy sikerült, ahogy terveztem, de sebaj, gondoltam átkeretezem veletek legalább a legutóbbi Midwesti kirándulásomat. A Midwesthez, vagy magyarul szólva az Egyesült Amerikai Államok közép-nyugati régiójához a földrajzi atlaszok nagyjából 12 államot sorolnak: Illinois, Indiana, Iowa, Kansas, Michigan, Minnesota, Missouri, Nebraska, North Dakota, Ohio, South Dakota és Wisconsin. ABC sorrendben.
A Midwest iránti rajongásom az ezredfordulón kezdődött, amikor egyetemistaként jelentkeztem a YMCA akkor nagyon-nagyon népszerű három hónapos International Camp Counselor programjába. Éppen befejeztem az angol nyelvtanári szak első évét, de annyira bátortalanul szólaltam meg angolul, hogy gondoltam mindenképpen jót fog tenni, ha belekényszerítem meg egy olyan helyzetbe, ahol viszont nincs más választásom, cserébe semmit nem is fogok érteni. A mai napig ösztönösen működő embrace the suck filozófiám már akkoriban is kiváló életvezetési stratégiának tűnt.
(A New Yorkba szóló repülőjegyem 2000-ben 104 000 forintba került, amit a megboldogult nagymamám hitelezett meg nekem és amit végül a YMCA visszatérített a táborban. A dollár árfolyama 172 forint körül volt és akkor ültem először repülőn. Emlékszem, olyan rázós volt a leszállás New Yorkban, hogy a mellettem ülő japán lány sugárban okádott landolás után egy zacskóba).
Véletlenül kerültem Wisconsinba, egy erdő közepére és az ott szerzett emlékek egy életre bevésődtek, 1-2 barátság azóta is tart. Az elmúlt 26 évben többször volt szerencsém Amerikába utazni, és a fent említett 12 állam közül 6-7-ben jártam is. Egy téli olvasási élmény kapcsán, megígértem magamnak, hogyha legközelebb arra járok mindenképpen felfedezem magamnak a minneapolisi skyway-t. Jo Nesbo Minnesota című üldözős ponyvakrimijében olvastam erről. (A sztori maga amúgy nem nagy szám, kb. ilyen Musso szintű langyosság, abszolút nem kell gondolkozni, még csak nem is érdekes és kb. végig tudod, hogy tutira lesz még egy-két váratlan fordulat, tök evidens, hogy nem az a gyilkos, akit az elejétől gyanúsítanak. Egy tengerpartra tök jó vagy szilveszterkor, ha senki nem hívott meg buliba.)
No de mit értünk skyway alatt?
Nem igazán találtam rá jó magyar fordítást, így elmagyarázom. Egy egy olyan zárt, üvegfalú, klimatizált hídrendszer gyalogosok számára Minneapolis belvárosában, amely városi és magántulajdonban lévő épületeket, felhőkarcolókat köti össze a második és harmadik emeletek magasságában.
Fotó innen, én sajnos nem csináltam horizontális képet, amit a Substack jól be tudna húzni elsőre. Az összes többi már az én képem.
Minneapolis egyébként Minnesota állam fővárosa, népessége a szétterülő külvárosokkal együtt nagyjából 3 millió fő - az állam teljes lakosságának több mint fele él ezen a környéken. Az év elején a város leginkább azzal került a hírekbe, hogy a Trump adminisztráció egészen komoly offenzívát indított az itt élő bevándorlókkal szemben. Az amerikai elnök közel 3000 ICE (Bevándorlási és Vámhivatal) ügynököt vezényelt a városba. A szisztematikus, paramilitáris akciók következtében két helyi lakost is brutálisan lelőttek ezek az idegenellenes ügynökök. A város példaértékűen vette fel a kesztyűt a rendszerszintű bántalmazások ellen - érdekes olvasnivaló lenne, hogy ezek az emberek hogyan szervezték meg magukat, protestáltak hónapokon keresztül a mínusz harminc fokban, metsző szélben és saját testi épségüket sem féltve védelmezték az itt élő bevándorló közösségeket. Ez önmagában megérne egy teljes, külön bejegyzést is.
A skyway a legnagyobb ilyen rendszer a világon, a város szívében mintegy 80 blokkot köt össze és több, mint 15 kilométert lehet sétálni, 10-20 méteres magasságban ezeken a hidakon a különböző funkciójú terek között. A hidak által létrehozott ökoszisztéma a minneapolisi városi létezés egy külön rétege. A skyway rendszer ma már számos üzleti és kormányzati irodának, szállodának, bisztrónak, étteremnek, kávézónak, üzletnek, könyvtárnak, mozinak, fodrászatnak, konditeremnek, fogorvosi rendelőnek stb. ad otthont. Minden közvélekedés ellenére, ez a hidakból és az általuk összekötött diverz terekből álló önálló mikrokoszmosz alapvetően nem azzal a céllal épült, hogy menedéket nyújtson az utcán a hónapokig álló hókupacok és a tomboló mínuszok ellen.
Története
Az első skywayt 1962-ben építették, amit később a nyolcvanas években lebontottak a további építkezések miatt, de már ez az egy is első látásra hihetetlenül népszerű lett. Ez eredetileg csak 2 épületet kötött össze, de az emberek annyira szerették, hogy utána a ‘70-es, ‘80-as évek építkezései során minden épülethez csaptak egy ilyet - és egy idő után a város is beszállt az összeköttetések koordinálásába. A hidak a mai napig a különböző épületek tulajdonában vannak, éppen ezért nincs is egységes megjelenésük - szerencsére - és nyitvatartási idejük sem. A rendszer egy tősgyökeres minneapolisi lakos számára is felér egy nagyobb labirintussal, ezért ma már külön térképek, sőt alkalmazás is segíti a tájékozódást.
A tervezők egy igenis valós problémára kerestek megoldást az eső skyway építésekor. A felgyorsult városiasodás, a folyamatosan növekvő autós forgalom és túlzsúfolt járdák miatt szerettek volna biztonságosabb körülményeket teremteni a gyalogos közlekedés számára. Nem mellékesen pedig az ingatlanjaik értékét is szerették volna növelni alternatív útvonalak létrehozásával. Hab a tortán, hogy ma már akár rövidnadrágban is le lehet itt tolni egy teljes értékű napot a hírhedt téli hónapokban is. A külső hőmérő higanyszála itt ugyanis nehezen kúszik mínusz 10 fok felé télen és én is egy nagyon esős napon keveredtem ide a minneapolisi nyárban.
Nem Minneapolis az egyetlen olyan város, ahol létezik ilyen rendszer. Kanadai városokban is találkozhatunk ilyen megoldásokkal, például Calgaryban, Torontoban, Montreálban is, sőt Houstonban is van, bár ez földalatti rendszer.
Egy ilyen hőkupolás nyáron nem tudok nem gondolni arra, hogy vajon a klímaváltozáshoz való városi alkalmazkodásban mekkora szerep jut az ilyen városokon belül létező alternatív városoknak, városi rétegnek, ahol télen, nyáron szinte szabadon, klimatizált terekben is létezhetünk. Nem mindenkinek opció ám a tanyára/tengerpartra költözés vagy a diófa árnyékában való üldögélés. A Fabrik vonatkozásában már legalább egy éve jár az agyam azon nekem is, hogy a hőhullámos napokhoz, hetekhez hogyan tudunk majd valóban alkalmazkodni. Mert hiába szerelünk fel eggyel több klímát a kávézóban, ez önmagában még nem fogja kicsábítani az embereket az újlipótvárosi betonépületek, betonjárdák és utcán tűző nap alatt parkoló, ilyenkor fűtőkazánként működő autók közé - másképp pedig elég nehéz eljutni hozzánk. Azt pedig semmilyen üzleti vállakozás nem engedheti meg magának ebben az egyébként is hardcore makrogazdasági környezetben, hogy 11.00 és 16.00 óra között üresjáratban fusson.
A skyway élet sem csupa móka és kacagás. Minden jószándék ellenére vissza is ütött a kezdeményezés, mert szinte elszipkázta az életet a korábban forgalmas járdákról, belvárosi utcafrontokról. A rendszer túlságosan is kényelmes és meleg alternatívát kínált a minneapolisi telekben, az évek múltával eltűnt a pezsgés, az energia és a gyalogosforgalom a járdákról. Ez a különleges, skyway által életre hívott szuburbanizációs folyamat ma már valósan veszélyezteti Minneapolis tradicionális, utcaszintű belvárosának versenyképességét. Vizuális és pszichológiai értelemben is korlátokat teremt a két szint között, amely jelenleg komoly fejtörést okoz a várostervezők számára. Itt kényelmesen sétálhatunk steril körülmények között, de nincs szél, napsütés, zöld terek, madárcsicsergés. Nincs jelen az a szövet körülöttünk, ami teljesen természetesen körbevesz bennünket átlagos gyalogosként történő utcai kóborlásaink során.
A belvárosi, utcafronti kietlenségébe én magam is belekóstolhattam másnap, egy sima szombati délelőttön. (És most csak képzeld magad elé a Pozsonyi úti életet ilyenkor!) Nulla, azaz nulla élet volt az utcán, nulla emberrel, mintha Will Smith Legenda vagyok című filmjében lettem volna, csak persze szebb utcákkal és épületekkel. Nyilván nem merem állítani, hogy ez csak a skyway miatt van, mert elég vonzó volt a forgatag a várost kettészelő Mississippi partján a parkokban - a közösségi jógával, utcazenével, kitelepülő belvárosi kávézókkal, termelői piaccal. De a kontraszt mellbevágó és ijesztő is volt. Ezzel együtt, ha arra jársz kedves olvasó, mindenképpen érdemes tekeregni egyet a skyway sűrűjében.
A végére mutatok egy dalt, amit a skywayről szól, egy helyi banda tolmácsolásában.
Ha van jó példád hasonló léptékű városi alkalmazkodásra, akkor oszd meg velem, lássunk más jó példákat is, hátha okosabbak leszünk.
Aztán további jó nyarat és persze boldog hétköznapokat is kívánok.
Ha csak egy cikket akarsz elolvasni ma este, legyen ez :) Nagyon köszi, jól esett és nekem ez teljesen új volt, már hogy ennyire összefüggő rendszer van.